Eltelt egy hónap, mióta legutóbb jelentkeztem. Sok minden történt, leginkább a fejemben. J Na jó, nem csak ott.
Beköltöztünk, szépen kezd kialakulni a lakás. Nagyon sokat voltam kint a kertben, amíg lehetett, amíg nem volt sötét munka után. Remek testmozgás, edzés a kerti munka, minden izomcsoportot megmozgat, s észre sem vesszük, hogy már hat órája kint vagyunk a kertben. Jó a levegő, szépek a növények, szemet gyönyörködtető. Vannak pillanatok, amikor lehet gondolkodni, amikor lehet tervezni, vagy a múltba révedni. Ahogy korábban már sokszor leírtam, az életmódváltás egyben szemléletváltás is, s nemcsak abból áll, hogy beiktatom a napjaimba a sportot, vagy elkezdek egészségesebben étkezni. Ez egyfajta lelki folyamat is, mert a régi, berögzült, sokszor csak ártó szokásainkat, félelmeinket a legnehezebb legyőzni. Meg persze az is irtó nehéz, hogy ne máshoz hasonlítsuk magunkat folyamatosan. Aki egészséges önbizalommal rendelkezik, annak talán ez a folyamat könnyebb. Aki meg folyamatos teljesítmény kényszerben, és elfogadási kényszerben van, mint én, annak nehezebb. Rettentő nehéz legyőzni azokat a régi félelmeket, ami már lassan a bőröm alá kúszik, amitől éveken át nem tudtam szabadulni, ami folyamatosan a fülemben cseng. Hiába van szép házunk, szép kertünk, kutya, macska, szerető család, vannak dolgok, amik megmaradnak, s csak kínkeserves önismerettel lehet legyőzni.
Kezdjük azzal, hogy ha akarom, ha nem, a szemem miatt mindig más voltam. Elmondani ezt egy új pasinak, barátnak, barátnőnek, munkahelyen, iskolában…..nem, nem kancsal vagyok, nem látok balra. Bocsánat, azért mentem neked, mert nem láttam, hogy ott vagy. Nem azért, mert bunkó vagyok, hanem mert fizikailag nem látlak. Ezt jó párszor elmondtam, persze viccelődtem, de mégis csak egy másság ez. Gimiben nem én voltam a sztár lány az osztályban, annak ellenére, hogy én voltam a kitűnő, versenyre járós tanuló. Persze, akit kiemelnek az osztályból, az már nem a közösség része, az már nem tud cinkosan összekacsintani a másikkal, mert nem fogják elhinni. Azt hiszik róla, hogy stréber, pedig nem, csak szeret tanulni, s meg akar felelni mindenkinek. Meg persze a szülei válása sem volt túl felemelő érzés.
Aztán főiskolán ugyanez a helyzet, jó tanuló, versenyre járós. Egy ember volt csak a főiskolán, aki a barátnőm lett. Volt, Már nem ír, már nem kommunikálunk, nem tudom miért, erre a kérdésemre sem kaptam választ. Aztán persze jöttek a munkás évek, ahol folyamatosan ezeket a köveket görgettem magam előtt, megfelelni minden áron, úgy csinálni, hogy másoknak jó legyen, ne nekem legyen jó, csak azért, hogy szeressenek. Aztán mikor a 30. születésnapomat egyedül ünnepeltem (volt munkahelyi buli, de egyedül voltam), akkor ott valami megváltozott. Elkezdtem a saját utamat járni, keresni magamat, talán 10 évvel el voltam csúszva magamtól. Az ember önmagát 20 évesen kezdi el keresni, nem 30 évesen. Na mindegy, a lényeg az, hogy elkezdtem keresni. Még mindig tart ez az útkeresés, nem lett könnyebb az utam, de legalább már nagyjából tudom merre tart. Persze, egyedül maradtam. A barátok elmaradtak, mindenkinek másfelé vette az élet az útját. Néha még bennem van, hogy írok valakinek, de aztán nem küldöm el a levelet. Egyedül én tudom meggyógyítani magamat, a lelkemet. Ezért csak hálásnak kell lennem azokért a pofonokért, amit kaptam. Hálás vagyok a kolléganőimnek, akik megmutatták azt, hogy kiben szabad, s kiben nem szabad bízni, ott megtanultam a leckét. Hálás vagyok a volt pasijaimnak, hogy megtanítottak arra, hogy csak az számít, hogy én hogyan érzem magam a bőrömben, s az ő sérelmeiket már nem nekem kell cipelnem. Hálás vagyok minden munkahelyemért, főnökömért, mert megtanultam azt, hogy hogyan nem szabad vezetni egy céget, hogyan nem szabad embereket kezelni.
Hálás vagyok Lalának is, mert azt is megtanultam, hogy a barátság nem örök, és hogy nem szabad ragaszkodni a múltban történt szép emlékekhez. Minden életszakasznak megvannak a maga állomásai. Aki menni akar, menjen. Nekem csak mosolyognom kell, mert ez viszont sok másik embernek támasz, segítség, hála, öröm, boldogság.
Végül hálásnak kell lennem a családomnak, s a páromnak meg főleg, mert ők úgy szeretnek, ahogy vagyok, s akkor sem hagytak magamra, amikor hülyeségeket csináltam. J
Ez is hozzátartozik egy életmódváltáshoz, mert a test harmóniája a lelki béke megtalálásával kezdődik. (Hú, ez most nagyon zen volt….. J )
Tehát azt tanácsolom, hogy mindenki próbálja meg megtalálni saját magát, mert az élet nagyon rövid ahhoz, hogy egy másik ember életét éljük.
Mosolyogjatok ma is sokat, az élet szép! J
Szeretettel: Kriszti
